El akarok menni innen! Olyan messze, amennyire messze csak lehet. Nem akarok ebben az országban, ebben a légkörben élni.

A főnököm azzal várt reggel, hogy beszélnünk kell. 2 dolog miatt is. Rettenetesen féltem, hogy mi vár rám, hiszen egy ilyen mondat a főnök szájából sosem jelent jót. A magánéletet nem lehet bevinni a munkahelyre, ez egyértelmű. De nem tudtam kibújni a bőrömből, hiszen én aki mindig a jó kedvet, a nevetést biztosította a csapatban, most karikás szemekkel dolgozik egész nap, szótlanul.

Elérkezett a 9 óra, jelenésem van. Talán még sosem féltem ennyire. Nem veszíthetem el a munkámat!

- Jó reggelt Péter, bejöhetek?
- Persze, gyere csak. -érkezett a válasz. - Ülj le, tartalmas beszélgetésünk lesz, helyezd magad kényelembe.
Jézusom, hogy tudnám, hiszen a halálos ítéletemet várom. Lassan peregtek a másodpercek, a csendet csak az óra ketyegése hatotta át.
- Minden, oké? Nem ilyen szoktál lenni.
- Persze, csak mostanában rosszul alszom és picit fáradtabb vagyok.
- Ennél azért másabb a helyzet. Biztos minden oké?
- Nem Péter, semmi sem oké. De magánéleti a probléma, és tudom, azt a gyáron kívül kell hagyni, de nem tudok érzéketlen lenni, és nem tudom megjátszani ha valami nagyon bánt.
- Figyelj, ha úgy gondolod, vegyél ki 1-2 nap szabit. Fontos, hogy jól legyél.
- Nem, minden oké. Tudok teljesíteni, nem lesz semmi gond.
- Hát jó. Viszont nem tudom, hogy megfelelő pillanatban jön-e a másik dolog amiről beszélnünk kellene.
- Hidd el, semmi sem érhet váratlanul.
- Hát jó... Vettünk 2 gyáregységet külföldön. Egykor konkurencia volt. Ki kellene menned 10 hónapra, hogy szépen jöjjenek a termelési mutatók és felfusson a gyár. Mit gondolsz róla?
- Mikor kellene mennem? Megyek, számíthattok rám.

Gondolkodás nélkül igent mondtam. Nem érdekelt semmi részlet, üveges szemekkel hallgattam a misszióm részleteit, hiszen munkában bármire képes vagyok. Egyetlen egy dolog pörgött a fejemben. Sikerült, van kiút.

2 hetet kaptam, ennyi időm volt arra, hogy az életemet egy másik országba telepítsem át.
Este boldogan mentem a családomhoz, és közöltem velük, hogy elhagyom az országot. Döbbent csend fogadta a hírt, de tudták, a karrierért mindent bevállalok. - A karrierért. De most egy másik tényező nagyobb szerepet játszott a döntésemben. Ez pedig a saját életem, amit így elszakadva úgy tudok élni, ahogy nekem jó. - Örültek is és nem is a hírnek. De nem tudtak mást tenni, elfogadták. Ezután mentem haza a páromhoz, akinek szintén boldogan meséltem a hírt. Ő közel sem úgy fogadta, ahogy vártam. Teljesen kiborult.

Nem értette, miért érzem úgy, hogy itthon nincs életünk, hogy én minden áron menni akarok, mivel ő nem tud velem jönni. Próbáltam vele megértetni, hogy ez egy hatalmas esély nekünk. Ahhoz, hogy ha a családom azt érzi, távol vagyok és önálló életet élek, messze tőlük, az olyan egy kicsit, mintha elveszítettek volna. Talán ezek után majd másképp gondolnak a leszbikus kapcsolatomra, hiszen fel tudják mérni, milyen ha nem vagyok velük. Ha nem látnak minden nap, és ha csak néha kapnak valami hírt rólam. Eszter ezt nem értette meg. Ő a kapcsolatunk halálát látta ebben a külföldi munkában. Bevontuk az ő családját is az eseményekbe, akik már jobban át tudták érezni a döntésem logikáját, és arra biztattak minket, hogy csapjunk bele. Ha szeretjük egymást, nincs az a távolság, ami megölné a kapcsolatunkat.

Egész éjszaka beszélgettünk. Próbáltunk összerakni egy ütemtervet és egy túlélési stratégiát az elkövetkezendő 10 hónapra. Többször tört ki sírásban, de már sikerült megvigasztalnom, hogy minden rendben lesz és nem kell félnie semmitől sem. A hűségünk megkérdőjelezhetetlen volt, így a bizalommal nem volt probléma, inkább az egymás nélkül ránk váró idő volt a legnagyobb fájdalmunk. Megéri, tudom. Az idő nekünk játszik.

Az elkövetkezendő napokban intenzív oktatás és papírok, dokumentumok ezrei vártak rám. Minden simán ment. Megérkezett a céges autó is, amivel 1300 km-t fogok megtenni, és kint is vele boldogulok majd.
Az utolsó 3 napot a pakolások miatt már a családommal töltöttem. És kezdődött minden előröl. Hallgathattam a véleményeket illetve ellenvéleményeket a leszbikus kapcsolatokról, valamint azt is, hogy egy ilyen nagy szakmai lehetőséget el ne rontsak azzal, hogy meleg vagyok.

Ilyen légkörben telt el a 3 nap, esténként titokban, lopva találkoztam Eszterrel, aki érezte, hogy az utolsó napok járnak el felettünk, és vigasztalhatatlanul zokogott, már csak azért is, hogy nem lehet ott, amikor beülök az autóba, és neki indulok a 13 órás útnak. Teljesen megértettem, de már nem akartam több kalamajkát, több idegeskedést indulás előtt. Csak menni akarok innen, és utána már szabadon, bármikor találkozhatok Eszterrel, főleg, hogy egy teljesen elfogadó ország várt rám.

Készen állok, kezdődhet az új életem! Indulás...