El akarok menni innen! Olyan messze, amennyire messze csak lehet. Nem akarok ebben az országban, ebben a légkörben élni.

A főnököm azzal várt reggel, hogy beszélnünk kell. 2 dolog miatt is. Rettenetesen féltem, hogy mi vár rám, hiszen egy ilyen mondat a főnök szájából sosem jelent jót. A magánéletet nem lehet bevinni a munkahelyre, ez egyértelmű. De nem tudtam kibújni a bőrömből, hiszen én aki mindig a jó kedvet, a nevetést biztosította a csapatban, most karikás szemekkel dolgozik egész nap, szótlanul.

Elérkezett a 9 óra, jelenésem van. Talán még sosem féltem ennyire. Nem veszíthetem el a munkámat!

- Jó reggelt Péter, bejöhetek?
- Persze, gyere csak. -érkezett a válasz. - Ülj le, tartalmas beszélgetésünk lesz, helyezd magad kényelembe.
Jézusom, hogy tudnám, hiszen a halálos ítéletemet várom. Lassan peregtek a másodpercek, a csendet csak az óra ketyegése hatotta át.
- Minden, oké? Nem ilyen szoktál lenni.
- Persze, csak mostanában rosszul alszom és picit fáradtabb vagyok.
- Ennél azért másabb a helyzet. Biztos minden oké?
- Nem Péter, semmi sem oké. De magánéleti a probléma, és tudom, azt a gyáron kívül kell hagyni, de nem tudok érzéketlen lenni, és nem tudom megjátszani ha valami nagyon bánt.
- Figyelj, ha úgy gondolod, vegyél ki 1-2 nap szabit. Fontos, hogy jól legyél.
- Nem, minden oké. Tudok teljesíteni, nem lesz semmi gond.
- Hát jó. Viszont nem tudom, hogy megfelelő pillanatban jön-e a másik dolog amiről beszélnünk kellene.
- Hidd el, semmi sem érhet váratlanul.
- Hát jó... Vettünk 2 gyáregységet külföldön. Egykor konkurencia volt. Ki kellene menned 10 hónapra, hogy szépen jöjjenek a termelési mutatók és felfusson a gyár. Mit gondolsz róla?
- Mikor kellene mennem? Megyek, számíthattok rám.

Gondolkodás nélkül igent mondtam. Nem érdekelt semmi részlet, üveges szemekkel hallgattam a misszióm részleteit, hiszen munkában bármire képes vagyok. Egyetlen egy dolog pörgött a fejemben. Sikerült, van kiút.

2 hetet kaptam, ennyi időm volt arra, hogy az életemet egy másik országba telepítsem át.
Este boldogan mentem a családomhoz, és közöltem velük, hogy elhagyom az országot. Döbbent csend fogadta a hírt, de tudták, a karrierért mindent bevállalok. - A karrierért. De most egy másik tényező nagyobb szerepet játszott a döntésemben. Ez pedig a saját életem, amit így elszakadva úgy tudok élni, ahogy nekem jó. - Örültek is és nem is a hírnek. De nem tudtak mást tenni, elfogadták. Ezután mentem haza a páromhoz, akinek szintén boldogan meséltem a hírt. Ő közel sem úgy fogadta, ahogy vártam. Teljesen kiborult.

Nem értette, miért érzem úgy, hogy itthon nincs életünk, hogy én minden áron menni akarok, mivel ő nem tud velem jönni. Próbáltam vele megértetni, hogy ez egy hatalmas esély nekünk. Ahhoz, hogy ha a családom azt érzi, távol vagyok és önálló életet élek, messze tőlük, az olyan egy kicsit, mintha elveszítettek volna. Talán ezek után majd másképp gondolnak a leszbikus kapcsolatomra, hiszen fel tudják mérni, milyen ha nem vagyok velük. Ha nem látnak minden nap, és ha csak néha kapnak valami hírt rólam. Eszter ezt nem értette meg. Ő a kapcsolatunk halálát látta ebben a külföldi munkában. Bevontuk az ő családját is az eseményekbe, akik már jobban át tudták érezni a döntésem logikáját, és arra biztattak minket, hogy csapjunk bele. Ha szeretjük egymást, nincs az a távolság, ami megölné a kapcsolatunkat.

Egész éjszaka beszélgettünk. Próbáltunk összerakni egy ütemtervet és egy túlélési stratégiát az elkövetkezendő 10 hónapra. Többször tört ki sírásban, de már sikerült megvigasztalnom, hogy minden rendben lesz és nem kell félnie semmitől sem. A hűségünk megkérdőjelezhetetlen volt, így a bizalommal nem volt probléma, inkább az egymás nélkül ránk váró idő volt a legnagyobb fájdalmunk. Megéri, tudom. Az idő nekünk játszik.

Az elkövetkezendő napokban intenzív oktatás és papírok, dokumentumok ezrei vártak rám. Minden simán ment. Megérkezett a céges autó is, amivel 1300 km-t fogok megtenni, és kint is vele boldogulok majd.
Az utolsó 3 napot a pakolások miatt már a családommal töltöttem. És kezdődött minden előröl. Hallgathattam a véleményeket illetve ellenvéleményeket a leszbikus kapcsolatokról, valamint azt is, hogy egy ilyen nagy szakmai lehetőséget el ne rontsak azzal, hogy meleg vagyok.

Ilyen légkörben telt el a 3 nap, esténként titokban, lopva találkoztam Eszterrel, aki érezte, hogy az utolsó napok járnak el felettünk, és vigasztalhatatlanul zokogott, már csak azért is, hogy nem lehet ott, amikor beülök az autóba, és neki indulok a 13 órás útnak. Teljesen megértettem, de már nem akartam több kalamajkát, több idegeskedést indulás előtt. Csak menni akarok innen, és utána már szabadon, bármikor találkozhatok Eszterrel, főleg, hogy egy teljesen elfogadó ország várt rám.

Készen állok, kezdődhet az új életem! Indulás...

Mindenkinek eljön az életében az a pillanat, amikor belenézel a tükörbe, és nem Te nézel vissza saját magadra. Velem is így történt. Ekkor mondtam azt, hogy elég volt. Szeretnék végre az az ember lenni, aki én vagyok, szeretném felvállalni önmagam és nem megfelelni szeretnék, hanem boldogan élni.

Ez a sorsfordító pillanat 2017. November 23-a volt. 
10 évnyi próbálkozás, és jó néhány kudarcot vallott kapcsolat után rájöttem, túl rövid az élet ahhoz, hogy boldogtalanul és másoknak megfelelve éljem le. A lányokhoz, a saját nememhez vonzódom. 30 éves vagyok, amikor ezek az események beléptek az életembe, 29 voltam.

A történetem közel sem ennyire lesarkított, hogy nem működött a pasikkal és mindezt feladva, nővel találtam meg a szerelmet. 
8 évesen voltam először szerelmes lányba. Nyilván ez betudható kis kori szeleburdiságnak, hiszen a törpe kint van a nagyvilágban, elkezd iskolába járni, és szépet lát. Aztán évekkel később ez az érzés újra előjött, 7-8 osztályos koromban is, majd a gimi éveiben, az egyetemen, az egyetem után, és lépten-nyomon az életemben. Olyan családból származom, ahol kiskoromtól azt nevelte belém édesanyám, ez bizony betegség, és az ilyen embereknek kérdőjelesen van joguk az élethez, egészen pontosan szerinte a Taigetoszról kellene dobálni őket. Minket. Mindezek után talán érthető okokból, az egyetlen lehetőségem az elfojtás volt. Csendben szenvedni, szerelem és vágy nélküli kapcsolatokban élni hetero kapcsolatban. Mindent megpróbáltam, hogy működőképessé tegyem a heteroszexuális kapcsolataimat, és mindig egy hiba volt bennük. Én nem működtem. Nem tudtam elengedni magam, megélni, hogy nő vagyok, fájdalmas volt minden együttlét, és színlelt orgazmusokkal tudtam ezt a kínszenvedést rövidebbé tenni, ugyanis soha nem volt orgazmusom férfitől. Dekoratív, csinos lány vagyok, kedvemre válogathattam a férfiak között, és mégsem ment. Nő szerettem volna lenni, boldog, kiegyensúlyozott kapcsolatban élni, és mint mindenki, szeretni a szexet és hagyni, hogy forrjon a vérem. A szexuális irányultságom felvállalását még az is nehezítette, hogy 2 diplomásként nem engedhettem meg magamnak, hogy megpecsételve éljem a napjaimat, vagy esetleg elveszítsem a munkámat, így egyetlen dolog maradt, a magányos pokol. Szingliként élni évekig. Társas lények vagyunk, és mint mindenki, én is vágytam szerelemre.

3 éve megismertem egy lányt, akinek akkor lánnyal volt kapcsolata. Az első találkozásunk csak 5 perces volt, de érezhető volt valami a levegőben. Mindketten egymás szemébe kapaszkodva köszöntünk el egymástól. Egész nap Rá gondoltam, és küzdöttem a Taigetosz elmélettel, és a vonzalommal. Sikerült pár hét alatt ezt csitítani magamban. Annak ellenére, hogy egy városban lakunk, szerencsére nem találkoztunk többet. Eltelt egy év, és újra találkoztunk. Az előtte elfojtott érzések azonnal a felszínre törtek, és toporzékoltak bennem, hangosan dörömböltek a mellkasomon. Ismét egy erős harccal, csitítottam magamban mindent, de akkor már hetente, később naponta ki akart szabadulni ez az érzés belőlem. 3 hónap múlva újra találkoztunk, aminek az lett a vége, hogy 2 nap múlva pár voltunk. Kiderült, mind a ketten ugyan úgy meg voltunk őrülve a másik iránt, csak egyikünk sem mert lépést tenni a másik felé. Ő az, akivel megélhetem azt, ami mindig is hiányzott az életemből, ami miatt sosem tudtam megélni magamat, a nőiségemet egy kapcsolatban.

Ragyogok, boldog vagyok és őrülten szerelmes. Végre megtaláltam az utamat, amit mindig is kerestem, viszont az életem pokol lett. A családom tette azzá...

Másfél hónapig tudtam titkolni a Szerelmünket, majd egy váratlan pillanatban kaptam egy üzenetet Anyutól, hogy jobb lenne, ha elmennék egy szintén leszbikus barátnőm mintájára külföldre, mintsem itthon csodásítom magam. A hírem hamarabb megelőzött, minthogy lett volna elég bátorságom elé állni. Később kiderült, semmiféle hírről nem volt szó, hiszen nagyon diszkréten és titokban éltük a kapcsolatunkat. Anya valahogy rájött, hogy az általa is ismert lány és én, egy párt alkotunk. A mai napig nem tudom, hogy jöhetett rá, ha elmondása szerint soha nem sejtette, hogy bennem van érdeklődés a nők iránt. Az üzenet után nem tagadásba kezdtem, hanem kiterítettem minden lapomat és beismertem, hogy valóban lánnyal vagyok kapcsolatban.

Ő azonnal a lakásunkra jött, hiszen ekkor még anyával éltem, és megkérte a páromat, hogy soha többé nemhogy a lakásba, de a környékre se merje a lábát tenni, és takaródjon a lakásból. Ezt meg is tette, így anyával ketten maradtunk. A következő fél óra maga volt a pokol. Hangos hisztibe kezdett anya és könnyek között közölte velem, hogy neki nincs gyereke. Egy ragyogó üstökös voltam fent az égen, ami most szétfoszlott és szégyenfolt lett, valamint ha lenne testvérem, az milyen jó lenne, mert akkor legalább lenne egy gyereke.

A beszélgetés után alig vártam, hogy az otthonomból, ami egész életemben a menedékem volt, messze elrohanjak az ember után, akire most óriási szükségem van, és aki meg tud nyugtatni. Most is remegő kézzel írom ezt a bejegyzést, 10 hónap távlatából. Napokig nem bukkantam fel, és lassanként minden ruhám, amire szükségem van a páromhoz került. Vele életem, a biztonságban, a menedékben, az új otthonomban, és akkor még nem is sejtettem, hogy a pokol csak most jön. Eldördült a rajtpisztoly, én pedig hatalmas fejest ugrottam bele. Egyet tudtam. A boldogságot és a szerelmet választom, nem pedig anya parancsát. Hogy úgy éljek, ahogy neki jó, ahogy ő elvárja, és ahogy mások is elvárják. Nem akartam senkit és semmit magam köré, csak a szerelmet. Másnap megcsörrent a telefonom, anya hívott. Azt kérte tőlem, hogy beszéljünk. Egész nap rosszul voltam, és nem tudtam teljesítenem a munkahelyemen. Az egész napom olyan volt, mint amikor valaki a halálos ítéletét várja. Olyan nevelést kaptam, hogy ha nem én voltam a hibás egy vitában vagy nézeteltérésben, akkor is én legyek az, aki oda lép és aki bocsánatot kér. A lelki terror legszebb pszichológiai hasonlatait lehet megfigyelni az életemben. Rettegtem a találkozástól, attól, hogy mi lehet az, amire ő egész nap készül. Mennyire összeszedett szinte előre megírt beszéddel várhat, hiszen neki ott az egész napja, hogy végiggondolja, mit is szeretne mondani, míg én egész nap azon kattogok, hogy vajon hogyan tudom majd kivédeni a kivédhetetlent. Napközben rádöbbentem, hogy nem érdekel mi lesz. Nem érdekel mit mond, hiszen én tudom, biztosan tudom, hogy mit akarok.

Eljött a rettegett este, és ahogy vártam a beszélgetés gyermekkoromtól indult, és szüleim válásán át a kamaszkoromig ívelt fel. Magyarázatokat, de legfőképpen válaszokat keresett anya arra, hogy most miért döntöttem így, és mindenképp arra jutott, hogy ez nem bennem lévő szexuális irányítottság, hanem sérelmek és önbizalom hiányok, amit másként nem tudok kiadni magamból, csak úgy, ha ilyen életet élek. Biztos volt benne, hogy szexuálpszichológushoz kell mennem, mert ez egy betegség, és ebből ki lehet gyógyulni. Próbáltam vele megértetni, hogy teljesen tudatában vagyok annak, amit teszek és higyje el, így vagyok rendben. Szeretem a páromat, és nem akarom elhagyni azért, mert neki ez nem fér bele az értékrendjébe. Ekkor jött a dupla csavar, az öngyilkossággal való fenyegetőzése. Utólag könnyű azt mondani, hogy csak rémisztgetni próbált, akkor rettegtem, hogy mi lesz, ha ezt megteszi, és én hogyan fogom tovább élni az életemet azzal a teherrel a lelkemben, hogy az anyám miattam halt meg. Azért, mert a lánya egy nőben találta meg a boldogságát. Ilyen, és ehhez hasonló beszélgetés hegyek következtek hónapokon keresztül, így fél év után egy hatalmas döntést hoztam.
Olyat, aminek még most is iszom a levét, de tudom, nemsokára vége.